Attila
Ötvenéves korában elhunyt Mizser Attila költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, tanár, a hazai magyar irodalmi élet meghatározó alakja.
Aki ismerte a szövegeit, tudja: már a korai írásaiban is ott volt az az érettség, az a különös figyelem a nyelvre és az emberre, ami később is jellemezte. A 90-es évek elején jelentek meg első versei, bemutatkozó kötete, a Hab nélkül pedig 2000-ben látott napvilágot. Szavai, gondolatai nyomot hagytak irodalmi életünk szövetén. Sőt, valahogy mindig az volt az érzésem, hogy örökmozgóként van jelen az irodalom valamennyi szintjén.
Személyesen a rendszerváltás után találkoztam vele először, a rimaszombati Tompa Mihály szavalóversenyen, ahol abban az évben – talán 1992-ben – egy új kategóriát nyitottak: saját művekkel is lehetett indulni. Attila egy merészen absztrakt, többtételes prózaverssel állt ki a színpadra, amelyet meglehetősen rendhagyó módon prezentált. Tinédzser volt még, én pedig már elmúltam húsz, de akkor és ott döbbentem rá, mennyire fontos az önazonosság a színpadon.
Vagyis az, hogy lehet akár fütyülni is az elvárásokra és bevett szabályokra a gondolataink, érzéseink tolmácsolásakor. Hogy egy fura szöveget furán előadni nem szentségtörés, sőt, talán csak így lehet. És hogy a szavaknak igenis súlyuk van, és érdemes hinni bennük.
Ezután körülbelül öt-tízévente futottam össze Attilával, és minden alkalommal életének más-más szakaszában találtam, miközben úgy éreztem, én egyhelyben topogok és semmi sem változik körülöttem. Valamiféle hiányérzetem is volt, hogy nála sokkal kevesebbet éltem, tapasztaltam, kevesebb akadályt ugrottam meg sikeresen, kevesebbet értem el az életben.
Elejtett megjegyzéseiből vagy gesztusaiból azonban azt is sejteni véltem, hogy nem érez elégedettséget, sőt, egyre elveszettebbnek érzi magát a világban. A legboldogabbnak talán akkor láttam, amikor a Palócföld salgótarjáni szerkesztőségében látogattam meg őt, valamikor 2010 tájékán. Büszkén mutatta a friss lapszámot, amely szerinte egész jó lett. Egy színvonalas, bárhol kinyitható lapot láttam, és kiderült, hogy nem tévedtem: az a nyolc év (2008–2016) volt a Palócföld fénykora.
Aztán ennek a korszaknak is vége lett. Később örömmel hallottam hírét, hogy Attila Egerben tanít az egyetemen. Majd azt, hogy az Irodalmi Szemle élére került. Ennek örömére rögtön küldtem is neki néhány verset, talán először és utoljára – kérés nélkül… Izgultam, hogy vajon tetszenek-e neki. Válasz sokáig nem jött, kezdtem is nyugtalankodni, amikor aztán megláttam őket a tartalomjegyzékben.
Viszont sosem volt mélyebb, tartalmasabb beszélgetésünk. Ehhez mindig is kevésnek éreztem magam. Talán már akkor is, amikor megismertem azt a tizenhét éves, göndör hajú, egyszerre vidám és koraérett fiút a rimaszombati kultúrházban.
Az utóbbi öt évben teljesen eltűnt a látóteremből. Sosem vettem fel a telefont, hogy megkérdezzem, mi újság, hogy vagy, min dolgozol, vagy esetleg azt, hogy miben segíthetek? Annyit tudtam csak, hogy nem igazán boldogul ebben a való világban, amely egyre nagyobb súllyal nehezedik minden művészemberre. És amelyet egyre kevésbé lehet ignorálni.
Attila élete az alkati sajátosságokon felül azt a kérdést is felveti: vajon mennyire határozza meg sorsunkat a környezet, ahol élünk? Vajon tényleg nehezebb-e vidékről érvényesülni, a perifériáról hallatni a hangunkat.
Sok mindent letett az asztalra, folyamatosan gazdagította irodalmunkat. Most itt az alkalom, hogy újraolvassuk a szövegeit. Mert biztos vagyok benne, hogy akit mások munkája nem érdekel, az a sajátját sem veszi komolyan.
És ne csak egymás munkáit olvassuk, hanem figyeljünk is egymásra. Vegyük észre, ha valakinek közülünk segítségre van szüksége. Mert az irodalom nemcsak szövegek hálózata, hanem embereké is.
Juhász Katalin
Mizser Attila
kegytárgy
nincs hatalom mely elűz innen
a csatákat megszoktam szabad
mára bocs de nincs az az isten
ki érintetlenül poharazó uram tudod a kegyelmet
máshol osztják most nem ez a hely
pont az ami neked kedvez
kérlek szavaid felejtsük elhalni ma hőstett üzlet lesz újra
holnap már szokás a balzsamozás
később csak divat padlón bábu vagy
amikoramikor elmegyek úgy hagyom
a tévét ha majd megérkezek
szóljon akármi ne csak úgy a
plazma csendbe lépjek ha jövökhanem a valami úgy legyen
menjen kerül egzakt családtag
dialógus monológ mikor
melyik néha egészen nem zavarcsak mondjuk bőven macera az
ha pl. másról szól nem igazán
értem azt hogy hogy is megy most ezmi közöm épp a merénylőhöz
miért árulóznak le rögtön
ha jövök ha megyek úgy hagyom
